KULTURÁLIS PROGRAMJAINKBÓL...

MEGHÍVÓ

Szeretettel meghívjuk

2008. július 5-én (szombaton) 9 órától

a

VII. Bucsai Lovasbemutatóra

Helye: Karcagi út 12-es kilométerkő "Matyi tanya"

PROGRAM

8³⁰     Csikósok és fogatok vonulása a faluban

9⁰⁰     Magyar László körjegyző megnyitja a VII. Lovasbemutatót és Lovas Találkozót

9¹⁵     Színpadra lép a bucsai Rozmaring Néptánc Csoport, valamint Nagy Roland és Pekár Csaba vendégtáncosok

10⁰⁰   Kettes fogatok akadályhajtása

11³⁰   Pónifogatok akadályhajtása

          Csikósok ügyességi lovasbemutatója

13⁰⁰   Füzesgyarmati Lovas Torna Klub bemutatója 7-14 éves gyerekekkel, Németh Judit irányításával

13³⁰   Csikósok ügyességi bemutatója

14⁰⁰   Kettes fogatok és pónifogatok vadászhajtása

16⁰⁰   Csikóslányok ügyességi bemutatója

16¹⁵   Kecskefogó verseny felnőtteknek

          Malacfogó verseny gyerekeknek

16³⁰   eredményhirdetés

17³⁰   Fogatok karusser bemutatója

18⁰⁰   Tombolahúzás

A fenti időpontok csak tájékoztató jellegűek,

mivel időcsúszások előfordulhatnak

A nap folyamán a gyerekeknek lehetősége lesz póni-lovaglásra és hintózásra,

a szülőknek kikapcsolódásra.

A pálya területén és a versenyen előforduló balesetekért

a rendezőség nem vállal felelősséget!

Játszóház

2007. július 25-én Játszóház keretében jó hangulatú nyári foglalkoztatást szerveztek a Közösségi Házban kisiskolásoknak. A fotók ott készültek.

Síremlék elhelyezés 

2006. november 13-án 14 órától emlékünnepség keretében a II. Világháború végén Bucsa község határában kivégzett hét ismeretlen, fiatal német katonának emléket kívánt állítani a Német Szövetségi Köztársaság Német Hadisírgondozó Népi Szövetsége és Bucsa Község Önkormányzata.

Az ünnepségen részt vett Hans-Dieter Scherer irodavezető Úr és Benedict Höfer úr a Német Katonai Attasé munkatársai, Kiss Törék Ildikó színművésznő és Varga Vilmos színművész úr Erdélyből, Bíró Endre Bucsa helytörténetének írója, a Magyar Kultúra Lovagja, az ismeretlen német katonák történetének megörökítője.

Dr. Mile Sándor polgármester úr megemlékezését idézzük: 

"Kedves Emlékező és Tiszteletadó Közösség!

Emlékezni és emléket állítani jöttünk ma össze  a Német Szövetségi Köztársaság Német Hadisírgondozó Népi Szövetségének felajánlásából a német katonai attasé stábjának munkatársaival és Bucsa község lakóival, hogy 62 esztendővel ezelőtt 1944. októberében tragikus körülmények között meghalt hét  fiatal német katona emlékére  egy kőkeresztet állítsunk sírjuk fölé.

Jékely Zoltán: Háború!…  című versének részlete így szól: 

"Európa mezőin, Afrika sivatagjain

többmillió névtelen halott

arcára ugyanegy ordítás fagyott:

Nem hagyták, hogy megcsókoljam anyámat!

Jaj, senki, senki se tudja meg,

mi lett belőlem, hol vagyok! "

Ilyen névtelen halottja ez a hét fiatal német katona is a II. világháborúnak. A település történetét kutató Bíró Endre úr az itt élők elbeszéléseitől megrendülten, szenvedélyes hangvételű levélben kereste meg a Német Szövetségi Köztársaság nagykövetasszonyát a közelmúltban,  hogy segítsen emléket állítani az ismeretlen katonáknak. Mit tudunk Róluk?  Így 62 esztendő múltán is nagyon keveset. A történteket Bíró Endre helytörténeti könyvéből idézem fel:

"1944. október elején a Majoros család kis tanyájának ablakán kopogtattak be. A családfő ment az ajtóhoz megnézni, ki a váratlan látogató.

- Ruszki szoldat?  Ruszki szoldat? -  hallattszott a sötétből. Majoros János a tanya gazdája intett a sötétben lapuló katonáknak, hogy lépjenek be.

A szobába hét átázott, csuromvizes német katona lépett be megszeppenve, félénken. Bármilyen ruha is lett volna rajtuk, szőkeségük elárulta német származásukat. Szőkék voltak és rémültek. Ki tudja, mióta bujkáltak már a környéken, ki tudja mi késztette őket arra, hogy ellenséges területen bekopogtassanak egy kis ház ablakán. Tudták ők is, mint a tanyán élók, hogy a közelben állomásozó szovjet egységek nagy veszélyt jelentekenk nemcsak a menekülő német katonákra, hanem az őket bújtató emberekre is. Akkor este a szomszéd asszony is ott tartózkodott Majoroséknál, ő is szemtanúja volt a történteknek.

A hét riadt fiatal katona meglehetősen zavart volt. Egy  kis élelmet kértek a házigazdától, nyilván már napok óta nem ettek semmit. A kenyeret mohón falták, a vajat már nem is kenték rá, csak kézzel kaparták ki és úgy nyalogatták az újjukról. Mindenhová kísérték a gazdát, nyilván azért, nehogy értesítse az oroszokat. Evés közben riadtan nézték a háziakat, miként reagálnak jelenlétükre. Féltek.

Később szalmát hoztak be. A kemence elé rakták, majd kis csomókban a kemencében szárítgatták ruháikat. Akkor lettek vizesek amikor a Berettyón átjöttek, hiszen még nem volt befagyva. A behozott szalmára kettő lefeküdt, egy pedig ott állt a kemence mellett é s sűrűn nézte az óráját. A többiek kinn őrködtek.

Nem bántottak senkit, fegyverük nem volt – hacsak pisztoly nem volt náluk eldugva. A háziak is féltek. Mi lesz, ha megtudják, hogy ők bujtatták ezt a hét fiatal német katonát? 

Reggelre eltűntek a katonák. Hirtelen érkeztek és ugyanígy mentek el. Néhány nap múlva hallottak róluk híreket. Elfogták őket a falu határában. Mivel fegyverük nem volt, még csak ellenállást sem tanúsítottak. Pár napig a református templomban voltak bezárva, ott őrizték őket az oroszok. Nem tudni készült e hivatalos irat az elfogásukról, fogvatartásukról. Napok múlva fegyveres orosz katonák kísérték őket Kisbucsa felé. Még akkor is vidáman integettek a kapuba kiálló kíváncsiskodóknak – bár tudták, de legalábbis sejtették mi vár rájuk.

Néhányan a padlásra mentek fel, s onnan nézték mi történik a ezzel a hét kis termetű, vidám, szőke katonával. A Berettyó gátjának az oldalában érte őket a végzet. A kivégző osztag itt lőtte le őket. A géppisztolysorozat sokkolta a bucsai lakosokat – tudták mi történik. A genfi egyezményt itt nem alkalmazták. Sokan megsiratták őket.

A falubeliek temették el őket a helyszínen, majd a háború után a temetőben közös sírban az ismeretlen oroszokkal. Az 1950-es években külön sírba kerültek. A politika nem tűrte meg őket. Egy másik helyen kaptak nyugvóhelyet és egyszerű fából készült fejfán a felirat: Hét ismeretlen német katona. Halottak napján, a mai napig mindig akadnak falubeliek akik gyertyát, virágot, koszorút helyeznek itt el. A mai napig nem derült ki kik is voltak ők.

A Bucsai emberek emlékeiben ma is élnek. Nem a háborúban vesztes hadsereg katonáit látták bennük egy percig sem. Saját háborúban veszett kedvesüket, fivérüket, gyermeküket látták bennük, és látják a mai napig is.  Áldozatai voltak a háborúnak. Megrendülten emlékezünk rájuk.  

Nyugodjanak békében."

Koczka Istvánné igazgató asszony társaságában Kiss Törék Ildikó művésznő és  Varga Vilmos művész úr Erdélyből

Dr. Mile Sándor polgármester úr ünnepi beszéde mi közben, Fenyődi Attila alpolgármester úr tolmácsol vendégeinknek

Hans-Dieter Scherer a német katonai attasé irodavezetője köszöni a megemlékezést.

Kiss Törék Ildikó művésznő Max Dauthenday versét szavalja németül.

 A megjelent idősebbek közül még sokan emlékeznek az ismeretlen,  hét fiatal német katonára

 A Német Szövetségi Köztársaság Hadisírgondozó Népi Szövetségének adománya a síremlék, melyet Hüse József katolikus plébános és Komróczki Sándorné református lelkész szentelt fel.

Sokan eljöttek a falubeliek.

Nagy Ferenc úr, Pap Piroska jegyző,  Hans-Dieter Scherer irodavezető úr és Fenyődi Attila alpolgármester úr

  Fiatalok is sokan voltak a megemlékezők között.

 Az ünnepség végén, koszorúkat, virágokat, gyertyákat helyeztek el a jelenlevők, előtérben Bíró Endre a síremlék állítás kezdeményezője.

 **********************************************************************************

 Emléktábla avató

" Akartunk menni szebb jövő felé, s vihar-sövény állt lábaink elé." Mécs László

E vers részlet áll azon az emléktáblán, melynek felavatására 2006. október 23-án 11 órakor  került sor, az 1956. évi forradalom 50. évfordulója alkalmából Bucsán. Az emléktáblát, melyet  Finta Sándor nyugalmazott pedagógus leplezett le, megkoszorúzták a helyi civil szervezetek, a pártok és az önkormányzat képviselői. Ünnepi beszédét Dr. Mile Sándor polgármester a következőkkel zárta:

" Helyezzük el az emlékezés koszorúit ez emlékhelynél, amely nemcsak 1956 hőseinek állít emléket 50 évvel az események után, de szívünkben a szabadságnak is emléket állít mindörökre."

*******************************************************

Könyvajánló:

Pap Piroska:

Emberléptékű történelem - megjelent Bíró Endre: Bucsa című helytörténeti könyve

Bucsa, egy 2600 lelkes falu Békés megye legészakibb csücskében, Karcag közelében, Magyarország egyik legelmaradottabb, munkanélküliséggel sújtott területén, a Sárréten. Itt nem történtek nagy világesemények sosem, nincsenek híres médea-sztárok, kik hírnevet szereztek volna neki. Most mégis akadt egy ember, aki könyvet írt róla: az itt élő emberekről, elődjeikről, sorsukról, a velük történt események dokumentumainak felhasználásával. Bíró Endre, könyvkiadó, mecénás, polihisztor, a Magyar Kultúra Lovagja volt az, aki, néhány falubeli biztatására ezúttal arra a nem könnyű feladatra vállalkozott, hogy megírja Bucsa történetét, az első 1321-ben keletkezett írásos említéstől egészen az 1970-es évekig.

" – A földön minden ember, függetlenül attól, mit csinál, mindig főszerepet játszik a Világ történetében - …És rendszerint nem tud róla"  Írja Paulo Coelho világhírű brazil író Az alkimista című könyvében. Bíró Endre Bucsa című, helytörténeti könyvét olvasva, e bölcs gondolat mély igazsága jutott eszembe. Mert akik itt éltek az elmúlt 685 esztendőben többnyire egyszerű emberek voltak, s Bucsát ezt a nehéz sorsú falut választották lakóhelyüknek, gyermekeik szülőföldjének.

Hűségesek maradtak hozzá és történelmet alkottak melynek emlékeit, tényeit, relikviáit most Bíró Endre őszinte örömünkre összegyűjtötte irattárak és könyvtárak mélyén, és házról házra járva hangya-szorgalommal. Így könyvbe foglalva tovább őrizhetik, és tovább adhatják az utókornak, és láthatja bárki, hogy a Világ történetéhez a bucsaiak is hozzájárultak a saját kis történelmükkel.  Rendkívül nagy öröm ez mindannyiunknak, hiszen évek óta féltve őrizgetett dokumentumok kerültek most elő,  és elkészült a könyv amely végigtekint Bucsa és lakóinak küzdelmes évszázadain. Kezünkbe foghatunk általa egy darabka történelmet.

Mikor végre kezembe tarthattam a könyvet jómagam is, oly áhítatot éreztem, mint amikor az ember valami különleges kincsre lel. Aztán mikor el kezdtem olvasni, egyszerűen nem tudtam letenni, mert nem a nagy történelmi változások távlatából, hanem az itt élő egyszerű emberek szemszögéből látjuk a történelmi eseményeket, és ettől lesz igazán a mienkké ez a könyv. Ettől lesz  hiteles, és valódi.

A visszaemlékezések és irattári, levéltári dokumentumok mellett féltve őrzött régi fotók, iratok másolatát egyaránt megtaláljuk a könyvben.  Helyet kaptak benne a Bucsáról szóló írások: Tenyei tanár úr visszaemlékezései épp úgy, mint a Bucsának hírnevet szerzett Sárándy József és Erdei-Szabó István költők műveiből is egy kis ízelítő, vagy a 20. század legelején kelt Sárríti  leveledzísek, akárcsak a nehézsort méltósággal viselő Tömöry Lajos református lelkész bucsai viszontagságainak leírása, leánya, Márta tollából.

Bíró Endre utána járt a falubeli mendemondáknak, és nem volt rest faluról falura járni Erdélyben, hogy ráleljen a falu katolikus templomának ikertestvérére Monospetriben, vagy a Nagyváradi püspöki rezidencián a templomépítés történetének dokumentumaira.

Ebben a könyvben vannak jó, és kevésbé jó emberek, akik élik az életüket az évszázadok viharaiban, és mégis nagyszerű példát mutatnak elődeink abból, hogy a történelmi időket hogyan lehet, és hogyan kell tisztességgel, méltósággal, emberséggel és szeretettel túlélni.

Amikor a ma embere türelmetlenül félre akarja dobni a régi értékeket, és az anyagiakra akarja tenni csak a hangsúlyt, akkor el kellene olvasnia ezt a könyvet és rájön, hogy vannak dolgok, amik sohasem változnak. Vannak örök emberi értékek, fontossági sorrendek, amelyek pénzért nem megvásárolhatók, melyeket őrizni kell minden nehézség közepette.

Bíró Endre – Emberek – sorsok- dokumentumok alcímet adta könyvének, és őt olvasva csak ilyen sorrend szerint lenne szabad történelmet tanítani, írni, csinálni.

Mert a legfontosabb az ember, és az emberség, ami átsugárzik a könyv lapjain át, és amit a ma itt élő emberek is örököltek őseiktől.

Bíró Endre: Bucsa című könyvének megjelenése tudatosítja bennünk, hogy immár 685 éve létezik Bucsa, élnek bucsaiak és Bucsához hűséges ide hazaérkezők, és joggal ünnepelnek, mert akik ezen a tájon éltek, nehéz sorsot választottak, de a nehézségekből megerősödve és győztesen kerültek ki és fennmaradt a falu, a falunk a történelem viharaiban.

 Ezt nemcsak rögzíti, vagy igazolja Bíró Endre könyve, de olyan hitelesen mutatja be, amely mások számára is példaként szolgálhat, hogy ebben a mai globalizált világban ugyan olybá tűnhet, hogy az emberek számára a kulturális és történelmi értékeket, a pénzért és  a létért való küzdelem háttérbe szorítja, de a valódi értékek még itt vannak közöttünk, fellelhetők annak, aki keresi őket, és megoszthatók azokkal, akik elfogadják. A bucsaiak mostantól olyan kincset birtokolnak ettől fogva, amely mindörökre halhatatlanná teszi őket.

Minden embernek meg van a maga története, és szinte minden ember kötődik a szülőföldjéhez. Minden falu és város története megírásra lenne érdemes, hiszen hasonló és mégis különböző lenne, mint ahogy mi magunk is különbözőek vagyunk az emberek, akik éljük a mindennapjainkat az adott környezetben. Bíró Endre könyve azt sugallja, vegyük a bátorságot, örökítsük meg a saját történelmünket, amíg még élnek azok, akik emlékeznek rá. Nem baj, ha ez a történelem kicsit másképp szól, mint ahogy a politikum, történészek vagy bárki más sugallja nekünk. Jó, ha ez a történelem az emberekről szól.

Nem véletlen, vagy hirtelen felindulás volt, hogy 2006-ban az itt élők egy egész faluünnepet, a falunapot e könyv ünnepévé szervezték. Mert számukra ez a könyv nemcsak kötelezettséget jelent a múlt felé, de jogokat is a jövőre. Ha tehetik, olvassák el Bíró Endre: Bucsa című könyvét. Egyet fognak velem érteni.  Ez a könyv nemcsak egy kiadvány, hanem egy darab a személyes történelmünkből, olyan darab, amely valami saját örökséget jelent mindenkinek, aki itt él, vagy itt élt: egy darab emberléptékű történelem.

Bucsa, 2006. szeptember 08.

Archívum:

A 2003-as év a már kialakult hagyományaink szerint bővelkedett kulturális eseményekben. Képriportjaink ezekből nyújtanak ízelítőt.

A Bucsai Lovasnapon június 28-án, a falu apraja nagyja a faluhoz közeli Berényi-tanyára tartott a lovasnapok helyszínére.

A díjakat Orvosné Szilárd Éva a Közössági Ház vezetője adta át.

Fotó : Bíró Endre